1.Fejezet: A találkozás

Egy újabb éjszaka, egy újabb munka. Az életem szinte teljes mértékben egyhangúvá és szürkévé vált. Lassan, üres tekintettel, sétáltam a lábam előtt fetrengő hullák között. Már észre sem vettem őket.

Tíz éve éltem a pokolban, ahová a sorsom húzott, de sosem panaszkodtam. Tíz éve már, hogy képtelen voltam lemosni magamról a mocskot, mely nevemhez tapadt és két éve már, hogy végleg elvesztem a sötétségbe.

Egyetlen mozgató rugóm volt az életemben, a családom, akik ért bármit feláldoztam, ha kellett. Testvérek… ők, akik kiszakítottak a véráztatta világból, ahová száműzettem.

A kocsiba beszállva, néma csendben ültem társam mellett.

-         Szép munka – sziszegte.

-         Dobj ki abban a sikátorban, ahol találkoztunk – mondtam parancsolón.

Ő csak bólintott, majd amikor oda érkeztünk a megbeszélt helyhez, kiugrottam és becsapva magam után az ajtót beléptem a sötét lámpa nélküli közbe. Előkaptam a táskám rejtekhelyemről és levedlettem bűnöm minden bizonyítékát magamról és újra egy hétköznapi emberként léptem az utcára.

Hajnali három óra volt, mikor átléptem a küszöböt. Csend volt, csak a fali óra kattogását lehetett hallani. Lassan kinyitottam a húgom szobájának ajtaját, belopóztam és nyomtam egy apró csókot a homlokára majd sarkon fordulva távoztam is.

-         Emilia? – hallottam meg a hangját és megfordulva láttam, hogy felülve törölgeti az álmos szemeit. – Nem vagy kicsit kései? – pillantott az órára.

-         Ne haragudj, ma túlóráznom kellett, tudod, hogy megy ez… de most már itthon vagyok, úgyhogy minden rendben – mosolyodtam el lágyan. – Pihenj, holnap dolgozatot írsz nyelvtanból – léptem vissza megsimogatni a fejét, mire bólintott és visszafeküdt.

Eve a húgom, ekkor tizennégy éves volt. Úgy tudta éjszakánként táncolok, kegyes hazugság volt a részemről… nem akartam, hogy tudja mennyi vér tapadt a kezemhez.

Felérve a zuhanyzóba levetettem magamról a bűntől retkes ruhámat és beléptem a zuhanyfülkébe. A falnak támaszkodtam és kapkodtam a levegőt, ahogy a jéghideg víz érte a testem. Lehajtott fejjel vártam, hogy a víz lemossa a kezemhez tapadt vért, de ez soha sem történt meg.

-         Már nem kell sok – suttogtam remegő hangon magamnak.

Több mint egy órát töltöttem a zuhany alatt, bár semmi sem változott. A testem remegett a hidegtől, mikor a tükörhöz léptem láttam, hogy a szám elkékült, a szemem vérben forgott. Fogat mostam, majd felvettem a hálóingem és én is lefeküdtem aludni.

Hét óra volt, mikor magamhoz tértem, ez a reggel eltért a többitől. Az ébresztő órám elfelejtett csörögni. Kimásztam az ágyból, és úgy ahogy voltam (kócosan és gyűrötten) leszambáztam a konyhába.

Sercegő hangok és finom illatok keringtek a levegőben. Eve ténykedett oda bent. Bágyadtam csodáltam, általában korán kelek, hogy reggeli készítsek, mielőtt elindul az iskolába.

-         Te meg mit csinálsz? – vontam fel a szemöldökömet.

-         Kikapcsoltam az ébresztődet. Olyan későn értél haza, azt akartam, hogy pihenj kicsit. Csináltam reggelit, egyél te is mielőtt melóba mész – mosolygott kedvesen.

Leültem azt asztalhoz, amíg a húgom megterített. Közösen megreggeliztünk majd elmosogattam. Eve összekapta magát és sietett az iskolába. Felöltöztem és elindultam én is a nappali munkahelyemre. Nap közben egy nem messze lévő kis vegyes bolt eladójaként ténykedtem.

A főnököm Mr. Wall minden reggel azzal indította a napot, hogy mindenkit összehívott és kiosztotta a munkát. Egy harmincas éveiben járó, nős férfi volt, aki a neje ellenére elég csapodár. Minden kedvére levő lányra rávetette a hálóját egy kaland reményében.

Volt már egy kisebb összetűzésünk pont ez miatt. Ajánlatott tett többször is és nem fogadta el a visszautasítást, minden alkalommal rámenősebb volt.

Ezúttal elküldött a bolt legtávolabbi részére, az irodája közelében, árut pakolni. Békésen végeztem a dolgomat, mikor hirtelen valami nekitaszított hátulról a falnak. Mr Wall volt az.

Ahogy hozzám dörgölőzött és a fülembe lehelt a hideg futkosott a hátamon. Végig simított a combomon majd a kezét bebújtatta a felsőm alá.

-         Emilia drágám, mit szólnál, ha szórakoznánk egy kicsit? – suttogta a fülembe, miközben a kezével végig zongorázott a bordáimon.

-         Engedjen el… - nyögtem fel, miközben azon gondolkodtam, hogy állíthatnám le a nélkül, hogy maradandó sérüléseket okozzak neki.

Ekkor történt, hogy hírtelen egy lökést éreztem majd a szorítás megszűnt, a levegő könnyebben eljutott a tüdőmig. Mikor megpördültem megláttam őt… őt, aki színt hozott a fekete – fehér világba.

Egy hasonló korú fiatal fiú volt. Rikító vörös, kócos, hullámos fürtökben leomló haja volt, arany szín szemei csillogtak, furcsa sárga és szürke csíkos szemüvege mögött, farmer nadrágot, egy piros hosszú újút, egy fekete - narancs mintákkal díszített melegítő pulcsit viselt, míg a nyakában egy narancsszín fejhallgató lógott.

-         Jaj – ült fel gyorsan és nyúlt a cipőjéhez. – Kikötőződött a fűzőm – mondta, míg gyorsan bekötötte – elnézést kérek – vakarta kínos mosollyal a fejét.

Értetlenül figyeltem őt, felettébb helyes arcát, nagyon furcsa mosoly tarkította, olyan mosoly melyet jómagam is ismertem.

-         Valami baj van kisasszony? Sápadtnak tűnik… - nézett rám csillogó tekintetével, mely akár szíveket is képes lett volna porrá zúzni.

-         Nem tudsz a lábad elé nézni kocka? – hörögte Mr Wall.

-         Sajnálom… - tapadt a padlóra a srác tekintete, mire a férfi idegesen felugrott és beviharzott az irodájába.

-         Köszönöm… - mosolyodtam el keserűen.

-         Még is micsodát? – kerülgette a tekintetem.

-         Tudom, hogy nem baleset volt – nyújtottam neki kezet.

-         Én… nem tudom, miről beszélsz… - húzta kínos mosolyra száját, miközben próbálta is takargatni. – De, azért jól vagy? – pillantott rám miközben megfogta a kezem.

-         Igen – segítettem fel – a nevem Emilia és a tied?

-         Az nem fontos - legyintett.

-         De én tudni szeretném – fontam össze magam előtt a karjaimat.

-         De tényleg nem, azért történt… az én nevem nem fontos…

-         Már pedig hallani szeretném – mordultam rá komolyan, mire megszeppent.

-         Miért fontos ez ennyire?

-         Mert szeretném tudni, ez szerintem épp elég, nem?

-         Hah… - sóhajtotta. – Saeyoung… Saeyoung Choi.

-         Nos, Saeyoung… - kaptam elő egy kis papírt és egy tollat majd firkálni kezdtem. – Szeretném, ha ma eljönnél hozzánk vacsorára.

-         Mi? – akadt ki. – Dehogy, nem, nem, nem… nem mehetek át, én… izé, dolgozok, nem érek rá – kezdett ki fogásokat keresni.

-         De! – jelentettem ki határozottan és megfogtam a kezét ezzel együtt bele nyomva a kis cetlit. – Este hétkor várlak – mondtam majd bevittem a raktárba a maradék árut.

Ki lestem az ajtóból és láttam, ahogy széthajtja, majd elolvassa a papírt, amire a címemet írtam, ezután pedig nagyot sóhajtva levett egy fogkrémet a polcról és távozott.

A falnak dőlve mosolyogtam. Hálás voltam az égieknek, hogy küldtek valakit, aki balhé nélkül megoldotta helyzetet.

Furcsa mi? Egyáltalán nem illik a képbe az, hogy egy bérgyilkos vagyok. Kedves bájolgás pont, mint a hétköznapi, korombeli lányok. Kénytelen voltam meg tanulni álarcot hordani, néha már olyan jól sikerült, hogy magam sem tudtam eldönteni: vajon melyik az igazi Emilia?

-         Saeyoung… - járt a fejemben egésznap. Tudtam, hogy a sorsunk össze fog folyni… bár nem szívesen sodortam a sötétségbe más embereket.

Egésznap keményen dolgoztam, az nap Mr Wall nem igazán jött elő a kis irodájából. A nap végére eléggé elfáradtam. Záráskor a férfi előbújt. Mindenkit összehívott.

-         Nos, szeretnék bejelenteni egy közérdekű tényt… - kezdett bele. – Emilia a mai naptól nem dolgozik velünk – mondta rezzenéstelen arccal.

-         Mi? - akadtak ki a munkatársim. – Hiszen él munkás.

-         Nem szükséges az okát megmagyaráznom…

-         Persze – fújtattam gúnyos vigyorral – tudjátok, mi az oka? – kérdeztem hivalkodóan, mire a férfi vicsorogni kezdett. – Az, hogy nem tettem ketté neki a lábam. Az igazság az, hogy kezdett nagyon is zavarni ez az ügy… Adja a pénzem és itt sem vagyok.

A férfi oda vágta elém a borítékot majd sarkon fordulva távoztam, még utoljára úgy bevágtam magam mögött az üvegajtót, hogy szilánkosra törött, majd nagyképűen távoztam a helyszínről.

Mikor hazaértem főztem magamnak egy nyugtató teát.

-         Megjöttem – kiáltotta Eve. – Hát veled meg mi történt? – érdeklődött a konyhába lépve.

-         Kirúgtak ma – sóhajtottam.

-         Jaj, istenem… - tette vállamra kezét. – Majd találsz másik helyet – bíztatott.

-         Figyelj kicsit össze kéne pakolnunk… vendégünk jön ma.

-         Vendég? – lepődött meg. – Bepasiztál? – húzta buja mosolyra a száját.

-         Dehogy… nem is áll szándékomba, úgyhogy ejtsük a témát – mondtam majd lassan neki álltam a főzésnek.

2.Fejezet: A vacsora